Babits: A lirikus epilógja

Erről a versről az jutott eszembe, hogy majdnem minden ember rabja önmagának. Ez a rabság, ha úgy nézzük valójában az eberségünkből fakad. Vannak bizonyos korlátok, amik beszorítanak minket is a vak dióba. Ezek lehetnek a félelmeink, az érzéseink, a képességeink egy szóval a milyenségünk. Ez a korlát általában nincs is csak azt hiszük. Az egyetlen korlát, ami akadályozhat minket az álmainkban, vágyainkban, terveinkben az a saját agyunk. Elvégre is minden agyban dől el. Ha azt gondolom, hogy nem megy vagy én ezt nem engedhetem meg magamnak, én ezt nem tehetem meg, azzal korlátozom magam. Persze mondhatjuk vannak külső kényszerek is a kevés pénz, idő, szabadság, segítség. Ezek mind minimális dolgok az univerzum lehetőségeihez képest. Azt hiszem itt is érvényes, hogy legyen neked a te hited szerint, mert ha te úgy hiszed, hogy számodra valami lehetetlen és elérhetetlen, akkor az is marad. Persze egy költőnek lehetnek egészen más kötöttségei, mint a cenzura vagy az elvárások. Nehéz úgy megszólalni, hogy az mindenkinek megfeleljen, hogy ne keltsen botrányt. Ez a költőben nagy vívódáshoz vezethet, hogy azt adja, amit mások szeretnének hallani tőle, ami megfelel mások elvárásának vagy vállalja önmagát, ami benne él, amit ő szeretne, ami sajátja. A lirikus epilógjába Babits nem számol be ilyen külső befolyásokról. Annak a felismerését írja le, hogy ő nem tud másmilyet alkotni, mint ami saját maga, mert ahogy mondani is szoktuk mindenki magából indul ki. Babits, a téma persze kimeríthetetlen, mint az számunkra utólag kiderült, de a felismerés, hogy másról nem írhat (mégha szeretne sem), mert az már nem Ő lenne egy kíváló verset hagyott ránk.