"Egy pólyás meséli . . .

Amikor megszülettem, mindenki nagyon
örült, csak én nem, mert régebben jó helyem
volt anyukámnál. Egy burokban laktam anyu- ...
kám hasában, a szíve közelében. Az egészben
az volt a legjobb, hogy mindíg hallottam a szíve
dobogását. Mindent együtt csináltunk: anyu-
kám evett, és én is jóllaktam; ő szívta a friss
levegőt, és nekem is jutott belőle. Csak kupo-
rogtam ott a burokban, mint egy kifli és szu-
nyókáltam, vagy éppen rugdalóztam, nyújtózkod-
tam. Ha kedvem támadt, akár fejre is állhattam,
mert a burokban folyadék volt, így sohasem
üthettem meg magam. Anyukám meg csak símo-
gatta a hasát, annyira örült, ha én tornáztam.

Telt, múlt az idő, egyre nőttem, növekedtem;
egyszer csak szűknek éreztem a rejtekhelyemet.
Előbújtam.

De a világ, ahová megérkeztem, nagyon furcsa
volt! Zajos, fényes és hideg. Meglepődtem,
megijedtem: ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
És csodálkoztam, mert addíg sose sírtam, akkor meg
egyszerre egészen jól tudtam sírni.
Anyukám megdícsérte a hangomat, úgyhogy
bőgtem tovább az ő kedvéért. De még azért is,
mert az idegenek gorombáskodtak velem.
Megfürdettek, bepólyáztak. Méricskéltek.
Mondták, hogy erős, fejlett gyerek vagyok, de én
nem törődtem velük. Hiányzott valami és félni
kezdtem. Féltem, egyre csak féltem . . .

Aztán így, pólyástól odatettek anyukám mellé.
Újra hallottam a szívdobogását, megnyugodtam.
És akkor történt valami, ami eddig még
soha . . . anyukám megpuszilt."
(RK)